Egy kisgida a mamájával élt a hegyekben. A legfiatalabb volt a családjában. Rengeteg unokatestvérrel és másodunokatestvérrel büszkélkedhetett. Sosem hagyták magára ott ugráltak körülötte kíváncsian nézegetve ő újdonságát. Volt is mit hisz elütött a többiektől. Vörös orrocskával jött a világra. Félénk is volt és emiatt szomorú is, meg aztán a piros orr. A mamája minden este mesélt neki. Egyik este a bátorsághozó virágról mesélt, amit az egyik fényes csillag világít meg a réten. A kisgida rengeteget álmodott innentől kezdve a virágról. Egyik nap eldöntötte megkeresi azt a csodatevő virágot. El is indult, mindig esténként ment, napközben aludt, hogy lássa a csillagot. Eljutott egy mezőhöz, ahol pontosan olyan virágok nyíltak, amilyenekről a mamája mesélt neki. Vajon melyik lehet a bátorsághozó virág? morfondírozott magában. Eltöltött két napot is azzal, hogy megpróbálta megfejteni pontosan hova is veti a fényét az a csillag. Végül úgy döntött mindet megeszi. Azt azonban nem tudta, hogy mindegyik virágban van varázslat. Miután felfalta az összeset hazament. Otthon azonban senki nem ismerte fel. Megrökönyödve nézték miféle fura szerzet ez. Anyjához szaladt. A mamája azonban nem szólt egy szót sem. Mi a baj? kérdezte a kisgida. Piros a bundád, rózsaszín a szarvad, zöld a szemed… felelte a mamája. A kisgida megnézte a lábát, és ő maga is megrökönyödött és sírva fakadt. Könnyek közt habogva mesélte hol járt. A mamája szomorúan csóválta a fejét. Ó fiam hát nem tudtad, hisz meséltem neked melyik a bátorságot hozó virág! mérges volt. Egyetlen módon szabadulhatsz meg az összes varázslattól, ha jó leszel és így minden évben eltűnik egy varázslat. A kisgida szót fogadott, és évekkel később mikor megnőtt büszke lett a piros orrára és nem vágyott többé varázslatra.