Képzeljétek egy feltaláló mellett laktam még valamikor hajaj mikor. Ez a feltaláló állandóan bütykölt valamit. A raktára tele volt. Egyszer jártam nála és elképesztő dolgokat láttam. A kedvencem a sajtchips volt, amivel megkínált. Nos azt úgy kell fogyasztani, hogy mindenképp kell egy bögre meleg tejes-tea amolyan ízesítetlen és abba kell mártogatni. Elolvad az ember szájában a sajt. Még fűszereket is tett mellé, amibe bele tudtam mártogatni. Speciális remekmű volt. Nem is értettem, hisz alapvetően gépeket talált föl. A legbüszkébb talán a kéményseprő gépére volt, amelyet betettél kémény tisztító nyílásába és kijelzős távirányítóval elnavigáltad. Zsákjába szipkázta vakarta a kormot. Kérdeztem tőle honnan származik a chips, talán onnan ahonnan ő érkezett a városba. Nos leült mosolyogva és elmesélte nekem, hogy született eme varázslatos találmány. Egy időbe rengeteget dolgozott és szinte ki se mozdult a műhelyéből, még ennivalóért sem és lassan elkezdett mindent felélni amilye volt. Egyik nap már a napaszakot se tudja élelem után kutatott a kedvenc teájához, és nem talált mást csak néhány fűszert és egy felszeletelt régi-régi sajtot egy tányéron, ami már teljesen összeszikkadt. Nagyon éhes volt, így leült megenni, bízva, hogy még ehető. Legnagyobb meglepetésére az összeállítás igazi gasztronómiai élvezet volt és merem állítani nem az éhség beszélt belőle. Mindenesetre nekem kedvenceim közé avanzsált.

Hol is kezdjem, talán valahol a mezőn egy szép tavaszi délelőttön. Képzeljétek virágokat kerestem kint a mezőn, hogy anyák napján anyukámat meglepjem. Hatalmas volt fű és rengeteg színes virág nyílt mindenfelé. A kedvencem a pipacs volt, de épp nem találtam egyet sem. Elszomorodtam, mert anyukámnak a legszebb virágot kerestem és szerintem a pipacs legszebb. Álltam a réten szomorúan, pedig volt sárga is, kék is még tán rózsaszín is, de piros egy se volt. Ahogy ott bámészkodtam egy méhecske elkezdett az orrom elött táncolni. Zimmegett-zummogott és olyannak tűnt, mintha mondani szeretne valamit. Eleinte megijedtem, de hamarjában úgy döntöttem talán tényleg nem csíp meg és csak mutatni szeretne valamit. Azt hiszem észrevette a méhecske, hogy figyelek rá és elkezdett zimmegve-zümmögve elöttem repülni én pedig futottam utána, ahogy csak bírtam keresztül a mezőn. Csak a méhecskére figyeltem, aztán ropsz megpihent egy hatalmas piros virágon. Gyönyörű volt, képzeljétek egy rózsa volt kint a mezőn, ahol ilyen rózsa tán nem nyílhatna. Figyelve a tövisekre óvatosan szedtem anyukám rózsát, tűzpiros rózsát. A méhecske azonban tovább zimmegett és zümmögött a réten, valamint mutatni szeretett volna. Nem hagytam magam, mert olyan kíváncsi voltam, hogy csuda. Szaladtam utána kezemben a virággal. A méhecske megállt a kaptárjánál. A kaptár tetején apró üveg volt, amit gyorsan meg is töltöttem mézzel. A méhecske ekkor megpihent a kezemen csöndesen és én megköszöntem neki. Gyorsan hazarohantam, éktelen nagy sebességgel és anyukám elé álltam, aki a mai napig alig hiszi el, hogy egy méhecske segített nekem, de nála büszkébb anyukát még nem láttam.

Tudjátok milyenek a borzok? Nos nekem a nagyapám sokat panaszkodott rájuk a tanyán. Bizony beszöktek és mind éhes és mohó volt. Az egyik borz, amelyiknek hiányzott egy csíkja a legmohóbb volt mind között. Kis telhetetlen. Egyszer képzeljétek olyan dagadtra edte magát, hogy a bundája fele a kerítés alján maradt. Onnan lehetett tudni bizony-bizony borzok jártak a tanyán. Mérges is volt a család a kis borzra. Így aztán a következő alkalommal nem vitték magukkal, nehogy gond legyen. Szegény éhesen és durcásan ücsörgött a ringlófák árnyékában. Este jöttek haza többiek és hoztak neki is ennivalót, de olyan, de olyan durcimurci lett, hogy az orrát fennhordva elment egészen a ringlófák között megbúvó régi kúthoz, leült és énekeleni kezdett. A család többi tagja eltette az ennivalót, mert tudták éhes lesz ez a kis bélpoklos. Kizárt, hogy kibírja a kis gömböc evés nélkül. Tudnotok kell, nemcsak mohó volt, hanem bizony makacs is. A kis borzacska azonban a család nagy meglepetésére kitartott. Nem evett, sőt amíg a többiek élelem után kutattak ő maga is élelem után eredt. Felfedezte a környéket, megismerkedett más állatokkal, nyulakkal, őzekkel még mókusokkal is. Hamarosan fel is tűnt a családnak, hogy a kis gömböc nem gömböc és nem is eszi meg, amit hoznak neki. Végül a család egyik tagja úgy döntött titokban otthon marad és kilesi a kis borzacskát. Követte is egész álló nap. A nap végén odament a családhoz és csak annyit mondott: ’Felnőtt’.

Erik egy nevetős kisfiú volt, akinek az anyukája sokat szomorkodott az elmúlt időszakban és így Erik sokszor kérdezgette az anyukáját ideges-e. Egy napon, amikor épp olvadozott a téli hó, de még nem bújtak elő a hóvirágok Erik úgy döntött készít egy hajót, hogy a szülinapján le lehessen engedni a folyón tele kívánságokkal és álmokkal. Sokat rajzolgatta és tervezgette az óvodában, otthon, sőt még a kocsi ablakára is felrajzolta a hajót. Erik tavasszal született, amikor születnek a báránykák, kismacskák, kiscsibék. Büszke volt rá, hogy az ébredező természettel egy időben érkezett. Anyukája megígérte Eriknek, hogy elkészíti a hajót. Napokig tervezgette, míg Erik a lelkében, addig anya papíron. Teltek a napok és eljött a születésnap. Aznap mindannyiuk nagy meglepetésére a hosszú, kemény, hideg telet követően az a kora márciusi nap, amikor Erik született ragyogott a napfényben és apró ibolyák borították el a kertet. Erik izgatottan fújta el a tortán a gyertyákat. A széken állva énekelte a szülinapi köszöntőt a többiekkel. Az ajándékot viszont nem látta. Mérges lett, hogy hol lehet a hajó, amit megígértek neki. Kapott egy kabátot, egy szép új cipőt, de hol a hajó. ’Holnap megnézheted.’ felelte anyukája a mérgesgombócnak. Erik már kora délután aludni készült, sőt egészen estig azt tervezte, hogy holnap milyen korán fel fog kelni. Teltek múltak a percek és az órák, de az este nagyon nehezen érkezett el. Elalvás előtt átnézték az összes rajzot, ami a hajóról készült és az összes tengerész dalocskát elénekelték. Másnap reggelit követően mind a ketten felöltöztek és legyalogoltak a folyópartra. A parton egy kétszemélyes apró hajó várta őket. Fehér volt az oldalán egy felirattal, Erik. Beültek és Erik a kezében szorongatta az álmait. ’Nem dobod be a folyóba? Azt mondtad, így teljesül.’ Erik anyukájára nézett: ’Anya nincs vitorlánk! Így nem fog teljesülni.’ Anyukája elmosolyodott azzal lekapta a széldzsekijét és kihalászott egy botot a sodró vízből. Az ujjánál felrögzítette a dzsekit. Erik megpuszilta anyukáját és elengedte az álmait bele a folyóba.

Oszkár, azaz giliszta a föld alatti járatait rendezgette. Ha olyan apró lennél, hogy végig tudj menni egy ilyen járaton hamar eltévednél és bizony Oszkár titkos jelzésire szükséged lenne. Tudjátok a mi kis gilisztánk imádta a fehér apró, igen igen apró köveket. Azokat használta jelzésre. Oszkárnak volt a kertben a legbonyolultabb járata és ha ő maga nem jelölte volna meg még ő maga is eltévedt volna. Nos egy esős nyári napon, amikor minden jóravaló giliszta föld feletti kirándulásba kezd Oszkár is elindult meglátogatni a rokonait Oszkárt, Oszkárt és a legifjabb Oszkárt. Ez alkalommal új tagot is megismerhetett Oszkár a legifjabb Oszkárt. Az úgy történt, hogy Oszkár a járatában barangolt épp a burgonyaföld alatt, amikor egy hatalmas suhintással a kert gazdája lecsapott az ásójával, hogy kiforgassa a burgonyákat. Oszkárt félbevágta. Meg ne ijedjetek! A giliszta kétfelé szakadt Oszkárra és Oszkárra. Bizony a giliszták már csak ilyen szerencsések.

Dönci felszedte a virágokat a földről, ami az asztalról leesett váza darabjai között voltak. Leverte. Előző este nem tudott aludni és fáradtságtól kimerülten belebotlott a küszöbbe is, sőt még a kedvenc pulóverét is kiszakította. Különös álma volt. Sötét és titokzatos, amiből föl-fölriadt és olyankor nagyon nehezen aludt vissza. Igazából nem tudta eldönteni vajon amit látott honnan jött. Aznap szeles időnek nézett elébe és amúgy is esőre gyülekeztek a felhők. Dönci felvette a meleg kabátját és a csíkos sapkáját és sálját és elindult a városba. Ő maga a város szélén lakott egy picurka házikóban és ezerféle virágja volt. Tulajdonképpen virágokat vitt virágboltokba, vagy éppen ahova kellett. Imádta a virágait. Szóval, ahogy elindult a szél olyan erős lett, hogy felkapta és először jóformán lebegni kezdett, majd hirtelen olyan sebességgel repült, hogy alig ismerte fel maga körül az elsuhanó dolgokat. Remegni és félni is alig volt ideje. A szél lekapta a sapkáját megforgatta, aztán egyszer csak minden előzmény nélkül kiköpte. Dönci arccal a földre huppant. Felemelte a fejét és mindenhol ahová csak nézett fényes, tükröződő köveket látott maga körül, amik a szivárvány minden színében pompáztak. Feltápászkodott, megdörzsölte a szemeit és meglepetten vette tudomásul, hogy ez bizony nem álom, sőt nem is fikció, ez valóban itt van körülötte. Nem tudta merre induljon, esetleg kiabáljon hátha valaki meghallja. Felnézett az égre, a nap éppen lemenőben volt. Szóval majd egy napot repültem? - morfondírozott magában.  Aztán feltápászkodott ’Egy pecc kimehetsz holnapután bejöhetsz cérnára cinegére ..’ és akkor egyhatalmas robajjal eltört az egyik kő. Dönci rettentetően megijedt, majd úgy döntött elindul a törött kő irányába. Az eltört kő üreges volt. Dönci belenézett és abban percben belezuhant, utána egy hatalmas csobbanással a vízbe esett, ami barlangokon át sodorta rettentő nagy sebességgel végül a partra kilökte. Dönci egy erdő szélén találta magát. Csuromvizesen elindult a folyóparton. Remélte előbb-utóbb találkozik valakivel. Egy óvatlan pillanatban azonban elkezdett süllyedni. ’Mocsár!’ Dönci nem tudta felemelni a lábát és amikor már derékig süppedt kétségbeesetten kiáltozni kezdett, de a mocsár elnyelte. Dönci nem látott nem hallott semmit csak a szíve dörömbölését hallotta. Dobb-dobb. Dönci elájult. ’Dönci! Dönci!’ lassan kinyitotta a szemét és az egyik virágárus lány ébresztgette. ’Elaludtál és csupa sár vagy még az arcod is sáros!’ Dönci a kabátja zsebébe nyúlt egy zsebkendőért és akkor egy kis színes követ vett elő, ami ezernyi színben pompázott. ’Ez a tiéd!’ mondta Dönci. A virágárus lány értetlenkedve nézte Döncit és követ. ’Nagyon messziről hoztam neked.’

’Köszönöm’ csodálkozott a virágáruslány, aki azóta sem tudja mi történhetett Döncivel.

Élt egyszer egy öregember a tanyáján. Messziről jöttek hozzá fiatalok, hogy főzetével gyógyítsa őket. Egy nap azonban arra ébredt az öregember, hogy lebetegedett és magas láz gyötri. Nagy nehezen kikecmergett az ágyából és készített magának is egy főzetet. Megitta, de a betegség napok múltán is vele volt. Igy aztán felvette a bőrkabátját és útnak eredt, hogy találjon valakit, aki meggyógyítja, őt a gyógyítót. Az öregember belül szomorú lett, de ment és ment. Mígnem találkozott egy magányos kutyussal. Kérdi a kutya ’Olyan sápadt vagy, betegség lakozik benned?’ ’Igen’ felelte az öreg elhaló hangon. ’Hadd szagoljalak meg és megmondom a betegséged és elárulom a gyógyírt, ha befogadsz.’ Az öreg beleegyezett. A kutya megszaglászta körbe-körbe és hangosan ugatott egyet. ’El vagy átkozva és hogy megtörd az átkodat hat napon át sós vizet kell innod és sovány csirkehúst kell fogyasztanod.’ Az öreg szót fogadott, a betegség pedig alábbhagyott, a kutya pedig vele maradt. Az öreg el is nevezte Hubának. Huba egyik éjszaka az öregembert hangos ugatásával ébresztette fel. Az öreg kiszaladt és kérdezte mi történt. ’Itt járt, aki elátkozott.’ -mondta a kutya. Az öreg hiába bámult a sötétbe nem látott semmit. Megtörtént még vagy háromszor is, mikor az öreg megfigyelte, hogy minden évben ugyanazon az éjszakán jelenik meg az átokhozó, így aztán a legközelebbi alkalom éjszakáján a kapu mellett leült a puskájával és figyelt a kutyájával, akit csöndre intett. Éjfél körül meg is jelent egy fiatal lány. Huba alig bírta megállni, hogy ne ugasson. Az öreg előkapta a puskáját és betessékelte a lányt a házba és leültette az asztal mellé. A kutya morogva leült és a lányt bámulta. A lány nem szólt egy szót sem.

’Elátkoztál! Bár meggyógyultam, de nem jönnek többé hozzám.’ mondta az öreg keserűséggel a hangjában.

’Nem átkoztalak el csak elvettem a varázserődet.’ felelte a lány.

’Miért tetted?’ kérdezte az öreg.

’Mert meg szerettem volna gyógyítani a családomat.’  

’Meggyógyultak?’ lágyult meg az öreg hangja.

’Elmentek, itthagytak.’ felelte a lány elcsukló hangon, így évek óta erre járok, de nem mertem bejönni segítségért.’

’Hisz nálad a varázserőm.’

’A tudásod nélkül mit sem ér a varázserőm.’ ekkor már sírt a lány. Az öreg nézte-nézte, majd főzött neki egy italt. A lány nem vette el, hanem meghintette varázslattal, és kérte az öreget, hogy igya meg. Az öreg nem tudta mire vélni a kérést, de megitta az italt, de nem történt semmi.

’Fáradt vagyok, itt alhatnék?’ kérdezte a lány csöndesen. Az öreg egyre jobban összezavarodott, de intett a lánynak és férőhelyet készített neki. Huba pedig odafeküdt a lány lábához. Reggel, amikor az öreg kinyitotta a szemét erősnek és egészségesnek érezte magát. Kiszaladt és megnézte magát a tükörben újra fiatal volt. Még aznap megkérte a lány kezét és együtt maradtak, míg meg nem haltak.

Na mármost kistigris, akit amúgy Gurigának becéztek, mert gömbölyű arcocskája és pocakos volt, legalábbis a testvéreihez képest. Ugratták is miatta, de akárhogy futott, szaladt és tornázott megmaradt Gurigának. Elhatározta egyik kora délután, hogy ő bizony megizmosodik. Azon morfondírozott magában hogyan kezdjen neki. Sehogy nem jutott dűlőre az ötletei között. Végül elment a legjobb barátjához a kisoroszlánhoz, akit Orrónak neveztek a papája után. Orrót nagyon fürgének és bátornak, valamint elég bőbeszédűnek tartották. Minden harc, párbaj és futóverseny alatt folyamatosan beszélt, megállás nélkül. Az ellenfelei és versenytárai rém utálták érte. Szóval Orró ezen szeretett volna változtatni, úgyhogy nagyon megörült, amikor Guriga felkereste tanácsért. Együtt elsétáltak a közeli tóhoz belelógatták a mancsukat és mélydiskúrzisba kezdtek.

’Guriga szerintem neked egy komoly edzéstervre van szükséged és valakire, aki folyamatosan felügyel és nem hagyja, hogy feladd, akármilyen fáradt vagy. Szerintem a legjobb edzésterv legalapabb része a bemelegítés és utána a futás, majd mászás végül ugrálás és persze lehet némi csimpaszkodás. A másik nagyon fontos dolog, hogy fokozatosan egyre többet-és többet edz.’

Még folytatta volna Orró, amikor Guriga félbeszakította:

’Orró ez tetszik, lennél az edzőm?’

’Persze. Szóval holnap reggel indítunk!’

Így aztán Guriga és Orró megegyeztek abban is, ha Guriga megedződik kitalálják Orró hogyan fog kevesebbet beszélni. Másnap reggel találkoztak a forrásnál és elkezdődött az edzésterv. Pontosan úgy, ahogy a kisoroszlán kiötlötte. Teltek múltak a hónapok és a kistigris egyre formásabb lett. A többiek figyelték is tátott szemekkel mennyire megváltozott Guriga. Az esti edzés végeztével Orró így zárta a napot:

’Egész jól haladunk. Van ötleted hogyan lehetek csöndessebb, és szűkszavúbb?’

Guriga elgondolkodott és megint egész nehezen kezdett kikavarodni az ötleteiből, aztán így szólt:

’Orró holnaptól edzened kell velem együtt és nem szólhatsz egy szót sem csak, ha vége az edzésnek.’

’Rendben’ felelte Guriga és közben ott belül nagyon elszontyolodott, mert valljuk meg imádott mesélni.

Megint eltelt pár hónap és Orró kezdte megszokni a kevesebb beszédet. Egyik edzés végén, azonban Gurigának szomorú hírt kellett közölnie Orrónak:

’Orró holnap az aszály miatt elvándorolunk. El kell, hogy búcsúzzak.’ A kisoroszlán a könnyeivel küzdött.

Mindketten úgy érezték sokat köszönhetnek egymásnak. Ahogy teltek múltak az évek immáron mindketten felnőttek és egy ritka esős napon ismét összefutottak, alig ismerték meg egymást:

’Orró! Hogy vagy? kérdezte Guriga.

’Még mindig többet beszélek a kelleténél, de már messze nem annyit, mint kölyökkorunkban.’ ránézett Gurigára, aki így felelt:

’Látod én sem vagyok guriga, de sosem leszek olyan fitt, mint amikor együtt edzetünk.’

Nevettek egyet és mindketten tudták, hogy legbelül ugyanolyanok maradtak, mint az edzések előtt.

’Tudjátok a csillagok az égen, azért vannak, hogy el ne tévedjünk.’ jelentette ki a tengerész, amikor a kis újoncokat kezdte tanítani a fedélzeten. ’Milyen szépek!’ kiáltott fel az egyik. Mindenki az eget kémlelte. Kristálytiszta nyári idő volt, a szél sem fújt. Úgy ragyogott minden csillag, mint megannyi kristály. ’Tudjátok a jó tengerész ismeri az eget!’ kiáltotta a tengerész azzal pokrócokat kapott elő egy hatalmas műanyag ládából és szétosztotta őket. ’Mindenki kapja elő a mobilját készítsen fekve panorámaképeket, képeket. Házifeladat, elemezni őket és összefüggéseket keresni.’ Azzal magukra hagyta a kis tanoncokat. Egy hétig kémlelték az eget, készültek a képek és az írások. Mindegyikük összeállította a maga kis esszéjét képekkel. A tengerész egybegyűjtötte. Egy hét pihenő következett. Ismét ott állt a tengerész éjnek évadján a kis tanoncokkal és osztogatta a pokrócokat. Mikor mindet szétosztotta szúros szemmel rájuk nézett és megfogta az összes esszét és a tengerbe dobta. Síri csönd lett, az egyik tanonc elsírta magát. ’Most mindenki leteríti a pokrócot és nézi az eget. Én odaállok a kormányhoz és mondom merre kell menni. Ti pedig navigáltok!’ jelentette ki. A tanoncok feszülten figyeltek. ’Island of Man.’ kiáltotta el magát. A tanoncok tanakodni és susmorogni kezdtek. Nem jött válasz. A tengerész rettenetesen mérges lett, 10 perc után elküldte őket aludni. Másnap és harmadnap ugyanez történt. A negyedik napon a tengerész így szólt, ha most se jutunk el a szigetig elsüllyesztem a hajót, de előbb beviszem a nyílt vízre!’ kiáltotta dübörögve. A tanoncok egy szót sem szóltak. A tengerész vitte a hajót befelé. A tanoncok az eget kémlelték. ’Balra!’ kiáltotta az egyik. Ment-ment a hajó, akkor valamelyikük észrevett valamit. ’Ismét balra!’ A hajó fordult ’Elég, most előre’ szólt a harmadik, és így tovább….végül a hajó kikötött, igaz nehézkesebben, mint mehetett volna, de Island of Man partjainál kikötött. A tengerész elnevette magát. Melyikőtök vette a bátorságot, hogy hozzon iránytűt!’ Egymásra néztek a tanoncok és akkor az egyik felült: ’Honnan vette tengerészúr, hogy van iránytűnk?’ kérdezte. A tengerész elmosolyodott ’Rossz válasz.’ Mire mindannyian elnevették magukat és eszükbe jutott a tengerész első mondata a hajón.

Egy kisgida a mamájával élt a hegyekben. A legfiatalabb volt a családjában. Rengeteg unokatestvérrel és másodunokatestvérrel büszkélkedhetett. Sosem hagyták magára ott ugráltak körülötte kíváncsian nézegetve ő újdonságát. Volt is mit hisz elütött a többiektől. Vörös orrocskával jött a világra. Félénk is volt és emiatt szomorú is, meg aztán a piros orr. A mamája minden este mesélt neki. Egyik este a bátorsághozó virágról mesélt, amit az egyik fényes csillag világít meg a réten. A kisgida rengeteget álmodott innentől kezdve a virágról. Egyik nap eldöntötte megkeresi azt a csodatevő virágot. El is indult, mindig esténként ment, napközben aludt, hogy lássa a csillagot. Eljutott egy mezőhöz, ahol pontosan olyan virágok nyíltak, amilyenekről a mamája mesélt neki. Vajon melyik lehet a bátorsághozó virág? morfondírozott magában. Eltöltött két napot is azzal, hogy megpróbálta megfejteni pontosan hova is veti a fényét az a csillag. Végül úgy döntött mindet megeszi. Azt azonban nem tudta, hogy mindegyik virágban van varázslat. Miután felfalta az összeset hazament. Otthon azonban senki nem ismerte fel. Megrökönyödve nézték miféle fura szerzet ez. Anyjához szaladt. A mamája azonban nem szólt egy szót sem. Mi a baj? kérdezte a kisgida. Piros a bundád, rózsaszín a szarvad, zöld a szemed… felelte a mamája. A kisgida megnézte a lábát, és ő maga is megrökönyödött és sírva fakadt. Könnyek közt habogva mesélte hol járt. A mamája szomorúan csóválta a fejét. Ó fiam hát nem tudtad, hisz meséltem neked melyik a bátorságot hozó virág! mérges volt. Egyetlen módon szabadulhatsz meg az összes varázslattól, ha jó leszel és így minden évben eltűnik egy varázslat. A kisgida szót fogadott, és évekkel később mikor megnőtt büszke lett a piros orrára és nem vágyott többé varázslatra.