Na mármost kistigris, akit amúgy Gurigának becéztek, mert gömbölyű arcocskája és pocakos volt, legalábbis a testvéreihez képest. Ugratták is miatta, de akárhogy futott, szaladt és tornázott megmaradt Gurigának. Elhatározta egyik kora délután, hogy ő bizony megizmosodik. Azon morfondírozott magában hogyan kezdjen neki. Sehogy nem jutott dűlőre az ötletei között. Végül elment a legjobb barátjához a kisoroszlánhoz, akit Orrónak neveztek a papája után. Orrót nagyon fürgének és bátornak, valamint elég bőbeszédűnek tartották. Minden harc, párbaj és futóverseny alatt folyamatosan beszélt, megállás nélkül. Az ellenfelei és versenytárai rém utálták érte. Szóval Orró ezen szeretett volna változtatni, úgyhogy nagyon megörült, amikor Guriga felkereste tanácsért. Együtt elsétáltak a közeli tóhoz belelógatták a mancsukat és mélydiskúrzisba kezdtek.

’Guriga szerintem neked egy komoly edzéstervre van szükséged és valakire, aki folyamatosan felügyel és nem hagyja, hogy feladd, akármilyen fáradt vagy. Szerintem a legjobb edzésterv legalapabb része a bemelegítés és utána a futás, majd mászás végül ugrálás és persze lehet némi csimpaszkodás. A másik nagyon fontos dolog, hogy fokozatosan egyre többet-és többet edz.’

Még folytatta volna Orró, amikor Guriga félbeszakította:

’Orró ez tetszik, lennél az edzőm?’

’Persze. Szóval holnap reggel indítunk!’

Így aztán Guriga és Orró megegyeztek abban is, ha Guriga megedződik kitalálják Orró hogyan fog kevesebbet beszélni. Másnap reggel találkoztak a forrásnál és elkezdődött az edzésterv. Pontosan úgy, ahogy a kisoroszlán kiötlötte. Teltek múltak a hónapok és a kistigris egyre formásabb lett. A többiek figyelték is tátott szemekkel mennyire megváltozott Guriga. Az esti edzés végeztével Orró így zárta a napot:

’Egész jól haladunk. Van ötleted hogyan lehetek csöndessebb, és szűkszavúbb?’

Guriga elgondolkodott és megint egész nehezen kezdett kikavarodni az ötleteiből, aztán így szólt:

’Orró holnaptól edzened kell velem együtt és nem szólhatsz egy szót sem csak, ha vége az edzésnek.’

’Rendben’ felelte Guriga és közben ott belül nagyon elszontyolodott, mert valljuk meg imádott mesélni.

Megint eltelt pár hónap és Orró kezdte megszokni a kevesebb beszédet. Egyik edzés végén, azonban Gurigának szomorú hírt kellett közölnie Orrónak:

’Orró holnap az aszály miatt elvándorolunk. El kell, hogy búcsúzzak.’ A kisoroszlán a könnyeivel küzdött.

Mindketten úgy érezték sokat köszönhetnek egymásnak. Ahogy teltek múltak az évek immáron mindketten felnőttek és egy ritka esős napon ismét összefutottak, alig ismerték meg egymást:

’Orró! Hogy vagy? kérdezte Guriga.

’Még mindig többet beszélek a kelleténél, de már messze nem annyit, mint kölyökkorunkban.’ ránézett Gurigára, aki így felelt:

’Látod én sem vagyok guriga, de sosem leszek olyan fitt, mint amikor együtt edzetünk.’

Nevettek egyet és mindketten tudták, hogy legbelül ugyanolyanok maradtak, mint az edzések előtt.